Nagyon rég, azaz majdnem két hónapja nem blogoltam. Nem tudtam írni semmit...Nem ment...Voltál már úgy, hogy nem tudtad megfogalmazni azt, hogy tulajdonképpen mi is zajlik benned? De még kimondani is nehéz volt...vagy elmondani Istennek...Számomra ez elég lélekmegterhelő volt...Ha valamit magamban tartok, de nem merem, nem tudom kimondani, az lassan salakot ver a szívben, és csak keményíti...bezárja a szám, majd elnémítja a lelkem.
Nah nem akarok többé ilyen lenni...
Ez a bejegyzés, nemcsak nektek szól most, hanem Istennek is...Ő tudja, mi van a szívben, mi van a gondolatokban, de azt várja, hogy mondjam el, öntsem ki neki a szívem teljesen...ne legyen megosztott.
Mostanság azt történt velem, hogy úgy éreztem, nem érzem teljesen Isten jelenlétét. Keresem Őt, de nem "megfogható" a lelkemnek. És ez azért volt, mert a szívem megosztott...Keres(t)em is,meg nem is...fájt a szívem nagyon, és bántott is! Istennel nagyon jó volt a kapcsolatom, mióta Debrecenbe költöztem. Egyre inkább megerősített, közelebb vitt Hozzá az a helyzet, az az állapot, amiben ő annyira megmutatta, hogy milyen gondoskodó Jó Atya!
Ide hozott, barátokat adott, mindig betöltötte a szükségeimet, közösséget otthonná formált, nehézségeket adott, de csodálatosan ki is hozott belőlük...érzésekből, érzelmekből rázott fel, és elém hozta a valóságot...megmutatta, hogy a halál árnyékának völgye, nem biztos, hogy olyan távoli, vagy legalábbis az érzés, a halálfélelem érzése ...Nélküle szörnyű, vele viszont eltűnik a félelem, ha hajlandó vagyok nem a test múlandóságára, hanem a lélek örökkévalóságára gondolni...
Általában úgy szoktam kezdeni a reggeleimet, hogy elolvasom a Mai Igét és a Napi reményt is, de a csendesség átalakult azzá, hogy csak gondolatok formájában, énekekben fogalmazódott meg, de nem imában ...vagyis, nem szavakban kifejezett imában...Eleinte nem is volt ezzel gond, úgy jól esett a lelkemnek, de aztán vágytam arra, hogy többet olvassam a Bibliát, és imádkozzam hangosan, és nem tudtam úgy...olyan nehezemre esett..
A lelkem mélyén tudtam az okát, vagyis, hogy én vagyok az OKA ennek a szakadéknak, amit hagytam elmélyülni, távolabbivá tenni Istent magamtól...a félszívem, a megosztott szív.
Nehéz kimondani, hogy az én szívem is lehet megosztott, de be kell vallanom, hogy az...és úgy szeretnék múlt időben beszélni.
Fiatalként, azt gondolják sokan rólunk, rólam, hogy nem sok gondom lehet az életben. Lehet, hogy ez még több lesz idővel, de az túlzás, hogy gondtalan fiatal éveimet élem. Kicsit rám is nehezedtek ezek a gondok. Elég kilátástalan a helyzet, ha emberileg nézem. Tanulni kell, viszont a munkahely nem biztosított. Egyedül vagyok, távol az otthontól, szülőktől függök, így egy-egy dologban meg is van kötve a kezem, és érzelmileg is sajnos sokat csalódtam, ami zárkózottá, önbizalom hiányossá, gátlásossá tett...testileg is sokat érzem magam kimerültnek, gyengének...Elég lehangoló. Így is éreztem magam, lehangoltan, bár igyekeztem ezt jól leplezni. Ez az a válság, vagy krízis helyzet, amibe biztosan sokan bele estek már, amikor semmi sem megy úgy, ahogy kéne, és ebben az a legszörnyűbb, hogy Isten távolinak tűnt, a halál gondolata viszont nagyon sokat járt a fejemben...vagyis az, hogy ha meghalok, és ilyen állapotban talál Isten, akkor mindaz, amit adott, vagy adhatott volna, vagy célhoz érhetett volna általam az hiábavaló lett volna, és szomorú, hogy én elszúrtam...Ezek a gondolatok talán azért is jártak sokat a fejemben, mert mostanság nagyon sok fiatal halállal szembesültem a környezetemben, és nem tudtam megemészteni. Sokkal inkább megtapasztaltam, hogy mennyire nem én döntöm el, hogy meddig élek, és mikor hagyom abba, de az hogy HOGYAN, az nagyon is rajtam áll. A megfelelési vágy meg mindig is bennem volt, van, ritkán érem be kevesebbel, és akkor is csalódott vagyok, ha megalkuszom. Ez viszont nagyon nagy teher azok számára, akik komolyan is veszik, hogy minden útjukban tökéletesen járjanak. A tudat, hogy nem lehetek tökéletes, hogy NEM VAGYOK TÖKÉLETES , nagyon nem...nagyon rosszul esik. Ettől még lehet rá törekedni, mert az csak jobbá tehet, és el kell felejtenem azt, hogy vesztes vagyok. Pedig nagyon sok helyzetben érzem, hogy alulmaradtam.
Rájöttem arra, hogy sokszor kergetek álmokat, reménykedem hiába, maradok "fél" , és csalódott, mert nem kérem Istentől, vagy ha kérem is, nem jól kérem, csak hogy a saját vágyaim kielégítésére legyenek...Olyan gyáva vagyok kérni! És ahelyett, hogy szánom magam, egy lépéssel már járhatnék előrébb...Meg kell értenem, hogy nem mindent kaphatok meg, de vannak "áldások", amiktől én fosztom meg magam...
Sokszor kérem Istent, hogy vezessen, vagy gondolok arra, hogy "jó lenne Istenem, ha most megmutatnád, hogy ez az, Ő az ami/aki kell nekem...ha kimentenél ebből a helyzetből" á-á...ez nem így működik! ...hahó, Sziszi szállj le a földre!...mit akarsz te? Isten nem a szerencse maci, vagy az aranyhal, hogy 3 jót kívánhatsz, és mind beteljesül, de burokban sem élhetsz, ami megvéd téged minden gondtól, szívfájdalomtól"...Annyira keveset tudok Istenről, hogy Ő mennyire sokoldalú és csodálatos...olyan sokszor megragadok egy-egy tulajdonságánál...de hogy is ismertethetné meg magát velem, ha el vagyok telve hiú érzelmeket keresve, az élet gondjainak "hogyan oldjuk meg" kérdéseivel...?!
Elhatalmasodott körülöttem, s bennem a világ...tudattalanul vagy épp kicsit tudatosan?...a lényeg, hogy "nem akarom azt az érzést, mintha távol lennél...", szükségem van Rád Atyám, drága apukám! Ha úgyis a tökéletességre törekszem, nem lehetne, hogy a lelki életemben se érjem be kevesebbel?!
Nem akarok olyasmi után vágyni, ami nem az enyém...
Hittel rá akarok támaszkodni arra, ami az enyém lehetne, de lépnem, tennem kell érte...
Nem a világ álbarátainak kedvessége kell, hanem a te tetszésedre vágyom Uram...
Nem múlandó testemet akarom megőrízni, dédelgetni, hanem örökkévaló lelkemben akarom táplálni a tüzet, hogy az sose aludjon ki, vagy váljon hideggé, érzéketlenné...
Kérlek Uram, taníts meg nem a gyengeségekre nézni, nem a "vesztes" énemre, a csalódottra, az olykor mindenkiből kiábrándultam felfogásúra , hanem arra a GYŐZTESre, aki veled lehet győztes egyedül, akiből te a legcsodálatosabbat tudod kihozni!
Nem akarom vissza szorítani a terved, azáltal, hogy az én terveimet előbbre helyezem.
Ha nehéz is, te velem leszel, betöltöd életem a Te lényeddel...tudom!
Add, hogy a tudat, hogy én milyen kicsi vagyok és tökéletlen, Te pedig milyen nagy és tökéletes, ne rémisszen meg, ne távolítson el, hanem mindinkább vonjon magadhoz közel!
Hadd törjenek fel belőlem azok a tulajdonságok, amiket bennem elrejtettél...hadd lehetnék igazán önmagam!
Tudom Uram, hogy az élet mélységei nem olyan mélyek, hogy te abból ki ne tudnál hozni, és nincs olyan sötétség, ahol Te ne tudnál világosságot gyújtani. Kérlek Uram, hogy bocsáss meg nekem, mert újból és újból hibáztam és hibázok. Nem vagyok tökéletes! Beismerem, hogy meg kell tagadjam önmagam, félre kell tegyem a kívánságaim, és hagynom kell, hogy szabad tered legyen az életemben! Uram, át akarom adni a vezetést! Én ebből megbuktam. Segíts kérlek, hogy egész legyek! Te tölts be testileg, lelkileg, érzelmileg, hogy ne hullámvasút legyen az életem, hanem Te legyél a stabil alap! Nem ígérem, mert már annyiszor ígértem, és nem tartottam be...de kérem az erődet nap mint nap, hogy legyen bennem készség, elszántság, igyekezet és utánad, csakis Utánad való vágyakozás! Ó, hadd tudnám félre tenni mindazt, ami olyan távolivá tesz téged...Gyere közel Uram, a te gyermekednek szüksége van a Te Atyai szerető kezedre, hogy átölelj, hogy megbocsáss, hogy érezzem neked fontos vagyok, így ahogy vagyok!
